2020.05.08.

Textus: 1 Móz 8:1-22

„1Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról a vadállatokról és jószágokról, amelyek vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott Isten a földre, és a víz apadni kezdett. 2Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái; nem esett több eső az égből. 3Azután a víz egyre jobban visszahúzódott a földről, és százötven nap múlva leapadt a víz. 4A bárka pedig a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát hegységben. 5A víz állandóan fogyott a tizedik hónapig. A tizedik hónap első napján láthatókká váltak a hegyek csúcsai. 6Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ablakát, amelyet csinált, 7és kiengedett egy hollót. Az újra meg újra kirepült és visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről. 8Kiengedett egy galambot is, hogy lássa: vajon leapadt-e a víz a föld színéről. 9De a galamb nem tudott leszállni, ezért visszatért hozzá a bárkába. Víz borította ugyanis az egész földet. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette magához a bárkába. 10Várakozott még újabb hét napig, és ismét kiengedte a galambot a bárkából. 11Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy leapadt a víz a földről. 12Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza hozzá. 13A hatszázegyedik esztendőben az első hónap első napjára fölszáradt a víz a földről. Ekkor Nóé eltávolította a bárka fedelét, és látta, hogy már fölszáradt a föld. 14A második hónap huszonhetedik napjára felszikkadt a föld. 15Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: 16Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt! 17Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, szárazföldi állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön! 18Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. 19Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. 20Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron. 21Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. 22Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”

Szeretett testvéreim, kedves gyülekezet!

Nagyon emberi kérdésekkel találkozom mostanában: mikor lesz már vége a járványnak, mikor élhetünk úgy, ahogy eddig, vajon, ünnepen lesz- e istentisztelet? Kedves és jogos kérdések, biztosan válaszolnék rá, ha tudnék. Marad az együttérzés, marad a keserű mosoly…

Ma arra mutat rá az Ige, hogy az Özönvíz vége, az új élet kezdete, az újabb civilizációs lépcsőfok meglépése nem szükségszerű! Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a nélkül az isteni beavatkozás nélkül, melyet leír a mai szakasz első verse, jelesül: „nem feledkezett meg Isten…”, nem volt esély kilábalni a beszorult helyzetből.

Tudom, testvérem, számtalan alkalommal mondod, gondolod, talán el is suttogod valakinek, hogy elhagyott az Isten, sokszor én is megteszem. Komolynak és megváltoztathatatlannak tűnő helyzetekbe beleragadva, talán jogos is, hogy elhagyatva érezzük magunkat, ám látnunk érdemes: Isten, Noéról és a jószágokról, nem feledkezik meg, és jóindulatából megsegíti őket! Lényeges, hogy megértsd, nem az a „foglalkozása” az Úrnak, hogy az emberen, vagy az állatokon segítsen, ajándék ez! Nem tudod befolyásolni, kieszközölni, nem vagy mágus, az Úr pedig nem regénybeli szellem…

Két út látszik eredményesnek: alázattal, a feladataidat elvégezve, várni az Úrra, majd, szabadítása után, hálát adni neki, áldozni, ha úgy tetszik!

Honnan veszed észre, hogy Isten nem feledkezik meg rólad, rád gondol? Felismered, hogy megváltoztatja a körülményeidet, melyekbe bele ragadva azt suttogtad, elhagyott Ő…

Ámen