2020.04.26.

Textus: Ef 5:18-20

„18Ne részegedjetek meg bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel, 19mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, 20és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.”

Szeretett testvéreim, kedves gyülekezet!

Az igazi ünneplésről szól ma az Ige. Arról az ünneplésről tanít Pál, amelyet a keresztyén magaviselet egyik elvárt jellemzőjeként, ajánl és kér az efézusiaktól. Milyen is az apostol által ajánlott ünneplés?

• Lélekkel teli, azaz, szeretetteljes, csendes, gyengéd, amolyan „családi alkalom”, melyen az Atya mellett ott vagyunk, mint gyermekek, s mint testvérek, akik egymással lehetnek. Valahogy, én, így képzelem a mennyei létezést Isten mellett… A lányom azt kérdezte valamelyik nap, hogy ugye azokkal, akikkel nem vagyunk már együtt, mert meghaltak, úgy leszünk- e együtt, ahogy most, mi vagyunk: nevetve, finom ételek mellett, boldogan? Persze, automatikusan igent mondtam, és inkább skáláztattam még, és még milyen, és még milyen? Áldott kis beszélgetés volt, ünnepi…

• Hálaadással teljes, azaz, a köszönet szavai uralják mondandónkat mindazért, ami ünneppé teszi az ünnepeket. Itt már, nem olyan tisztán szép minden, ugyanis számtalan helyzetben, egyszerűen lehetetlen hálaszavakat mondani, áldást kívánni, Isten szándéka szerint, Krisztushoz méltóan cselekedni. Arra gondolok itt, hogy bizony nehéz egy nem krisztusi kontextusban, krisztusinak lenni! Gondolj bele, hogy érezted magad akkor, amikor először hallottad meg, hogy miután hálát adsz valamiért, kinevetnek, és elsuttogják: „nem tudom, hogy lett ilyen”. Vagy, csak lásd, a nagyszülőt, aki érted ad hálát a templomban, vagy az Úr téged megsegítő kegyelméért imádkozik, mégis rohan haza utána, nehogy megbotránkozzon a házastársa, amiért később lesz kész az ebéd. Nehéz hálaadással teljesnek lenni, ha nincs igazán társad, akinek, akárhogy is, de elmondhatod, milyen nagy örömöd is van!

• Az igazi ünneplésnek, az Úrhoz méltónak, van egy olyan ismérve, melyet csak így nevezünk: betelt reménység, azaz, teljesült az Istennek odaadott vágyad! Nem a kívánságod, nem, hiszen nem egy jó tündérnek mondtad, aki suhint egyet a pálcájával, és minden csodás lesz… Persze, bátornak kell hozzá lenni, hogy merj vágyni, s ezt az Úr felé közvetíteni.

Mi, tegnap, a nagyobbik fiam születésnapját ünnepeltük, bár, csak hétfőn lesz 16 éves. Közös munkával, örömökkel az asztalnál, s a vággyal, hogy Isten áldása kíséri tovább az életében, ahogy eddig is. Tudod, ilyenkor egymásra néznek a szülők, és nem kell elmondani, mennyi nyugtalanság és mekkora félelmek kísértek el eddig a napig bennünket, nem szükséges, mert ott van a tekintetükben, minden pillanat megérte. Az anyaméhtől a mai napig, ki sem tudom mondani, mennyi könyörgésen túl, mennyi hálaadáson túl, olyan büszkeséggel ünnepled gyermekedet, amelyet én az Úréhoz tudok csak hasonlítani, mikor elhangzott az égből, a Jordán folyó partján Fiú felé: „Ez az én fiam…”.

Temettünk tegnap délelőtt. Kevesen voltunk. Hálásak lehettünk, hogy 64 évig közöttünk élt Pallag Irma. Könnyek között, hiányérzettel, mégis Lélekkel búcsúztunk… Ő már az Úrral ünnepel!

Ámen