2020.04.15.

Textus: Lk 24:50-53

„50Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. 51És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. 52Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; 53mindig a templomban voltak, és áldották Istent.”

Szeretett testvéreim, kedves gyülekezet!

Húsvéttól a mennybemenetelig, avagy, áldás és békesség…

Mielőtt e sorokat írni kezdtem, felüdítettem lelkemet azzal, hogy elmerengtem magammal szemben, a falon lévő két festményt nézve. Egyiken a templomunk van, lehet egy festmény ékes dísze is! Másikon a Tisza, ahogy a szülőfalum alatt hömpölyög. Az egyik képre nézve a hársfavirág illata, a másikra tekintve pedig a ligeterdő jellegzetes, hűs illata ad örömet a megfáradt szemlélőnek. Egyik a múlt, másik a jelen ábrázolása.

Ünnep után vagyunk. Ünnepeltünk, ahogy most lehetett. De, vajon, volt- e áldás rajta? Örömödet lelted- e benne, érezted-e, hogy örömöt okozol azoknak, akik veled vannak? Vajon, örült- e az Úr?

Olyan szépen mondja az Ige: „miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.”

• Áldotta az övéit az Úr. A legnagyobb jót kívánta követőinek, az Isten jelenlétét életükben és azután is. Felemelte a kezét… Mi, vagy összekulcsolt kézzel, vagy pedig kitárt karokkal áldunk, mert vagy magunkat öleljük, vagy a másikat szeretnénk. Krisztus felemelte a kezét…

• Eltávolodott a többiektől. Ezt sohasem tudtam másképpen gondolni, mint Isten jóságos tettét, amivel végre a Fiút hazahívja. Itt élt a világban, itt halt meg, itt támadt fel. Elég volt…

• Felvitetett a mennybe. Pihenés és dicsőség lett az osztályrésze. A megváltó Krisztus, immár az Atyánál van. Mi maradt utána?

• Öröm, hazatérés, templom, áldás. Ezek szerint az áldás is megmarad!

Mondjátok, testvéreim, van- e nagyobb ajándéka a Feltámadottnak, mint az áldás? És még bennünket is képessé tett erre! Örömmel, otthonainkban, az Isten ajándékát közvetíteni.

Ahogy ránézek a templomot ábrázoló festményre, nem az épületet látom csupán, számomra a templomnak, magában, nincs jelentősége, hanem magunkat, a kötegyáni gyülekezetet a padsorokban, az úrasztalánál, az ajtó előtt kezet fogva, egymást megölelve.

Ámen